Első, sok-sok ismerkedéssel, játékkal töltött beregszászi hetünk végén ismerkedtünk meg a helyi cserkészcsapat alapítójával, Bárdos Istvánnal és cserkész családjával. Közvetlen, nyílt kedvességük még az idáig kapott pozitív impulzusoknál is jobban alátámasztották a külhoni magyarok iránti túláradó vendégszeretetének legendáját.  Egy szűk hete segítünk, játszunk, beszélgetünk gyerekekkel, és már mindenki olyan hálát zúdít ránk, hogy már-már kínosan érezzük magunkat a ‘könnyen jött’ érzelmi sikerért.

A Bárdos család meghívására kirándulást tettünk a közeli, a Kárpátok szívében nyugvó, Pikuj csúcsára. Komoly lecke volt számunkra, a szűk egy órás, a Budapest-Siófok rohanáshoz szokott puhányoknak, hogy errefelé 100 km megtételéhez érdemes hajnalban útra kelni, ha az ember azt a napot még másra is szeretné használni. Munkács büszke várának tövében hajtottunk fel az Olimpiai Útra, amit a ‘80-as ötkarikás játékokra húztak fel a szovjetek, és ez a környék legmodernebb, legjárhatóbb útja, egy igazi közlekedési ütőér. Természetesen a kor követelményeinek megfelelően az út kétszer olyan vastag, mint azt a forgalom indokolná, hiszen biztonsági fel- és leszállópálya funkciót is betölteni volt hivatott a világbékéért indított esetleges háború esetén.

Ahogy zötykölődtünk egyre magasabb ormok, csipkésebb hegyek, vadabb szirtek vettek körül bennünket, beléptünk a Kárpátok birodalmába. Fogyott az aszfalt, és egyre több haszonállat és fakéreg arcúra dolgozott helyi vett minket körül. Elbűvölve kászálódtunk ki a kocsiból, amikor a meghódítani tervezett gerinc alá értünk.

Jelzett utak híján, a helyiek által javasolt ösvényt méterek után szem elől tévesztve egyetlen támpontunk volt: csak felfele. A gerinc olyan meredek volt, hogy ha az ember megállt pihenni, vigyázni kellett, hogy el ne dőljön, amíg a következő 15 métert kémleli. A 220 mínusz életkor pulzusunkat többször megugorva eljutottunk az erdő afrikai országhatárokat megszégyenítő nyílegyenes határához, ahonnan pár száz méter választott el minket a Gyűrűk Ura vágóképbe illő borotvaéles gerinctől. Azonban volt egy akadály, amire nem lehetett felkészülni: a végeláthatatlan áfonyamezők. Egy bő órás vitaminbomba után lilán kezdtük meg hosszú, kanyargós utunkat az ezeréves magyar határon, a gerincen.

Folyamatosan emelkedve érkeztünk meg végül a legmagasabb pontra, a Pikuj csúcsára, az ukrán kultúrát oly’ jól jellemző szemet gyönyörködtető kék-sárga dizájnú oszlophoz.

Majd elindultunk a völgybe táborhelyet keresni. Persze, ahogy mind újabb és újabb hegyi forrást találtunk, megálltunk egy kis kóstolásra. Az eredmény talán nem meglepetés: minél feljebb van a forrás, annál finomabb a vize. Letáborozva már csak egyetlen feladatunk volt: az égi tünemények egymást követő sorában gyönyörködni. Asztrofizikus létemre ennyire tiszta, gazdag éjszakai égbolthoz még nem volt szerencsém. Hogy ezt überelni tudjam, alighanem Hubble-űrtávcsőnek kéne állnom. A naplementével induló előadás legfontosabb elemei természetesen a folyamatosan érkező hullócsillagok voltak, amíg a hónapok óta nem érzett hideg végül aludni üldözött minket.

Másnap egy rövid munkácsi körbenézés után tettre készen érkeztünk vissza Beregszászra, folytatni munkánkat.

Boldizsár Balázs